A fűtőházi mamutagyar

A „Pannon-tenger Múzeumban” megtekinthető az 1900-ban előkerült mamutagyar, melyet a miskolci vasúti Fűtőház építésénél ástak ki. A 3,38 méter hosszú mamutagyar akkoriban az egyik leghosszabbnak számított.
Kováts Tibor, a Herman Ottó Múzeum évkönyvében (1999) így ír a leletről:
„A mamutagyar kiemelése, beszállítása feltehetően a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátorainak segítségével történt (esetleg Baky Győző főrestaurátor is közreműködhetett.) Az agyarat később Megay Géza átitatta (acetonba áztatott celluloid film volt az anyaga) és ezzel megerősítette. A kiegészítést színezett gipsszel végezték.”
A leletet 1902-ben állították ki először a Herman Ottó Múzeum Papszer utcai kiállítóhelyén.

Fűtőházi mamutagyar kiállítva, 1951 A fűtőházi mamutagyar megtalálásakor, 1900

A gyapjas mamutokról általában:

  • marmagasság: max. 3 méter
  • súly: kb. 8 tonna
  • táplálkozás: növényevő
  • életmód: csordaállat
  • élettartam: 60-80 év
  • színezet: világosbarnától a feketéig
  • élőhely: tundra
  • ellenségei: kardfogú tigris, ember
  • kihalás: 3700 évvel ezelőtt
  • ma élő rokona: ázsiai elefánt

A gyapjas mamutot az elefántfélék családjába sorolják. Mintegy 200 ezer évvel ezelőtt kezdtek elterjedni Eurázsiában. Ősei még Afrikában éltek, ott azonban a pleisztocén elejére kihaltak. A Kárpát-medencében kb. 12,5 ezer évvel ezelőttig éltek csordái. Tömött, sűrű bundájával és a bőre alatti, helyenként 9 cm vastag zsírréteggel kiválóan alkalmazkodott a hideghez. Legelésző állat volt, redős fogaival a keményebb, szárazabb fűféléket is el tudta fogyasztani. Egyik jellegzetessége rendkívül hosszú agyarpárja volt. A leghosszabbak elérték az 5,2 métert. Az agyarai módosult szemfogak, amelyeknek az élelem kiásásában, a hímek közti vetélkedésben, illetve a ragadozók elleni védelemben lehetett szerepük. Csordái a jégkorszak végén a felmelegedés miatt fokozatosan északabbra húzódtak, utolsó példányai Skandinávia és Ázsia sarkköri területeiről kerültek elő. Legtöbbször agyarait és fogait találják meg, de Szibéria fagyos területein gyakoriak a jégbefagyott tetemeik is. Kihalásáért a változó klíma biztosan felelős, de egyesek szerint az ember általi túlvadászatnak is lehetett szerepe az eltűnésükben.